Szakácskönyv
Tegnap este elővettem anyám öreg szakácskönyvét. Régen mindig szívesen olvasgattam, leginkább olyankor, mikor a konyhában vártunk a beiglire így karácsony tájékán, a finom illatok és a sütő melege átjárta szinte az egész lakást, de mégis, ott ülve a hokedlin és lapozgatni ezt a százéves irodalmat, az olyan jó volt…nagyon jó.
Hangosan olvastam nekik a finomabbnál finomabb recepteket, melyekből csak nagyon kevés étel készült el életünk során, ám az ízeket mégis sikerült elképzelnünk mindig, s míg nagyokat nyeltünk, apám mesélni kezdett nekünk…
A háború után házasodtak össze, s akkor vette meg anyám a házat a nagynénitől, melyben mi is felnőttünk. A nászút a Pál utcától Csillaghegyig tartott, át a Manci hídon, tán ez volt a legizgalmasabb a sztoriban, de apám ezt is hangosan nevetve mesélte nekünk, s én elképzeltem őket, amint egyensúlyoznak a pontonhídon egy hatalmas bőrönddel, egymás kezét fogva. Fiatalok voltak, szerelmesek és igazi túlélők…
Mindketten szerettek enni, de nagyon nem volt mit, viszont akkoriban ingyenes főzőtanfolyamot indítottak a munkahelyük közelében, így anyám beiratkozott, elvégre a jó feleség nem riad vissz a háztartástól. Akkoriban szerezte be ezt a szakácskönyvet, ami már akkor is öregecskének számított, de nem az volt a lényeg, hanem ami benne volt.
Esténként, korgó gyomorral egymáshoz bújtak, s anyám felolvasott a könyvből. Mivel képzelőerőből egyiknek sem volt hiánya, így hamar megelevenedett az olvasott szöveg, s ők nagyokat nyelve forgatták szájukban a tyúkhúsleveset, a libamájas pástétomot, a kacsasültet, a bélszínt, no meg a desszertet.
Az én apám ugyanis roppant édesszájú ember volt, így azt soha sem lehetett kihagyni, sőt. A mese végén kötelező volt az édesség.
És ez így volt jól…
Mivel akkoriban a pénznek nem igazán volt értéke, az emberek állandóan csere-beréltek, s apám jóvoltából néha került az asztalra valami ínyencség is.
Miután haza állított a frissen beszerzett cukorral, liszttel, olajjal, tojással, lekvárral, dióval, vagy valami mással, végre valóban hasznát vehették a szakácskönyvnek is. Nem igen kellett azonban igazán keresgélni a recepteket, mivel szinte kívülről fújták őket, de a biztonság kedvéért mindig megnézték, mielőtt hozzá láttak a sütéshez. Naná, hiszen akkoriban drága kincsnek számított az étel, meg amúgy is. Fontos volt nekik, hogy az éhesen eltöltött estéken történt felolvasás ne maradjon csupán illúzió.
Talán pont ettől volt mindaz, ami az asztalra került sokkal finomabb, élvezetesebb és édesebb. Hiszen végül mégis csak beteljesült az, amiről annyit álmodoztak…
Nem sokkal később, a következő nyár végén megszületett az első gyermekük. Talán azok az együtt töltött őszi és téli esték, ott a hideg szobában, kezükben a szakácskönyvvel, mást is tartogattak annak idején. A szerelemnek legalábbis nem ment a rovására, sőt…
Van olyan ember, aki naplót örököl a szüleitől, van aki emlékkönyveket, nekem ez a szakácskönyv mégis az egyik legkedvesebb emlékem tőlük. Ahogy lapozgatom, megint ott ülök velük a konyhában, és hallgatom a mesét, ami nem is volt az, pedig sokáig annak tűnt. Nagyon is annak…akár a beigli, amelyre mindig érdemes volt várnunk.Főleg az apámnak...
- 2008-12-11 21:47:28
- évi.
- (hozzászólások: 114) Hozzászólás RSS
humanrájc
Csodás történet Évi! :)
Össze lehet hasonlítani azokat a régi szakácskönyveket a maiakkal, háááát...
Na de amit az a könyv képvisel, nincs semelyik másban. :)